Múlt csütörtökön említettem, hogy Sámuel Gilgálban
elmondott prédikációját foglalja össze a 12. fejezet. A múltkor ennek a
prédikációnak az elejével foglalkoztunk, most Sámuel utolsó mondatait
próbáljuk megérteni és magunkra alkalmazni.
Az elején két egyszerű megállapítást tett önmagáról. Az
első így hangzott: “megöregedtem és megőszültem.” Láttuk, hogy Isten
gyermekeit mindig ez a természetes józanság jellemzi. Isten rendjét
elfogadják, nem tekintik sorscsapásnak azt, amit előre lehet tudni, amit
Isten úgy tervezett el. Az Ő kezéből fogadják el az öregséget is, annak
minden terhével és minden lehetőségével. Mert lehetőségek is rejlenek
az öregkorban.
Aztán boncolgattuk, mit jelent ez a gazdag, sokatmondó
kifejezés, hogy “semmit nem találtok a kezemben.” Nemcsak azt, hogy
Sámuel nem vette el senkinek semmijét, hanem azt is, hogy megadta
mindenkinek azt, amit tőle kellett megkapniuk. Nem jellemezte őt a
kötelességmulasztás. Azt is jelentette ez, hogy nem ragaszkodott
semmihez, amit Isten ki akart venni a kezéből. Nem szorongatott semmit,
hanem üres volt a keze. Átengedte Istennek. Még a nép vezetését is. Még
akkor is, ha egy ilyen alkalmatlan fiatalember lett az utóda, mint
amilyen Saul volt.
Sámuel tudta, hogy ő is alkalmatlan volt minden jóra.
Isten csodája és kegyelme, hogy sok jóra alkalmassá tette. S ugyanez az
Isten Sault is vagy akárki mást is alkalmassá tudja tenni arra, amivel
megbízta, mint ahogy azzá is tette. Kapta Saul is Isten Szentlelkét.
Prófétált. Mindenki csodálkozott, hogy Saul is a próféták között, mintha
azt mondanánk egy magyaros szólással: Hogy kerül a csizma az asztalra?
Nem tanulta, nem tudtuk róla eddig, s egyszerre csak próféta lesz. Igen
ám, mert Isten Lelke reá szállt és más emberré lett. Isten az Ő
Szentlelkével ezt a csodát bárkin végre tudja hajtani, hogy más emberré
lesz, és alkalmas lesz annak a szolgálatnak az elvégzésére, amivel Isten
bízta meg.
Ezért szabad Sámuel. Ezért nem magát tartja fontosnak,
hanem továbbra is Isten dicsőségét és a népnek a javát, akár ő a nép
lelki vezetője, akár Saul lesz a népnek a vezetője, ha nem is a lelki
kérdésekben.
Üresek tehát az öreg Sámuel kezei. Így vonul vissza
önként, békességben, mindenféle keserűség nélkül. Az igehirdetésének a
végén elmondja, hogy mit akar csinálni az üres kezeivel. Semmit nem
találtok a kezemben, üresek a kezeim. Mit csinál az öreg ember az üres
kezeivel?
Mit szoktak csinálni azok az idős testvéreink, akiknek
kiveszik a kezükből azt, ami eddig benne volt, vagy akik már nem tudják
fogni és kiejtenek a kezükből sok mindent? Amikor már nem hosszabbítják
meg valakinek a jogosítványát. Amikor a vízcsaptól a tűzhelyig már
kilötyögteti a víznek egy részét az a sokat dolgozott, fáradt kéz.
Amikor a saját írását sem tudja elolvasni valaki, olyan reszketeg
kezekkel írta. Amikor már nem tudja a finom műszert kezelni, vagy a
nehéz szerszámot keményen megmarkolni. Mit csinál az üres kezeivel az
ember?
Tanulságos az, amit Sámuel erről mond. Isten igéje azt
tanácsolja nekünk, ha valamit nem tudunk már tartani, különösen, ha
látjuk, hogy Ő ki akarja venni a kezünkből, akkor engedjük el. Nem kell
hozzá ragaszkodni. Nem az tart meg minket, ha azt mi megtartjuk. Ha
Isten akar valamit kivenni, engedjük el!
A Prédikátor könyvében azt olvassuk: ideje van a
megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje a szerzésnek és ideje az
elengedésnek. Olyan rossz az, ha valaki nem akkor csinál dolgokat, mikor
ideje van. Aki tudja, hogyan történik egy szülés, annak az egészen
magától értetődő, hogy ideje van a tolásnak és ideje van az
elernyedésnek. És a szívünk is úgy működik: ideje van az összehúzódásnak
és az ellazulásnak. És ez az egész életünket tekintve is így van.
Sok idős ember tragédiája ott kezdődik, hogy ezt nem
hajlandó tudomásul venni. Erőlteti azt is, ami már nyilvánvalóan nem
megy, és ami nem az ő feladata már. Tulajdonképpen nem is kell ehhez
megöregedni. Ahogy fogyni kezd az erőnk, vagy valami betegség az ember
erejét hirtelen megcsapolja, olyan nagy dolog az, ha valaki tudomásul
veszi: ezt már nem bírom. Akkor nem azt akarom minden áron folytatni, és
nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha semmi nem változott volna
meg. Megváltozott. És tudhatom, hogy ilyenkor Isten a feladataimat is
megváltoztatja. Kivesz a kezemből sok mindent, de nem azért, hogy üres
maradjon a kezem, hanem azért, hogy szabaddá tegye a kezemet arra az
újra, amit most akar rám bízni.
Viszonylag sok idős emberrel találkozom, és látom azt,
hogy azok maradnak harmonikus személyiségek, azok maradnak – néha sok
gondjuk és nehézségek között is – boldog emberek, akik tudják, hogy
Isten nem azért vesz ki a kezükből dolgokat, hogy az üres maradjon,
hanem hogy szabaddá váljék valami olyasmire, amire addig nem volt
módjuk, hogy csinálják. És a derékhadból valók, a középkorúak is, meg
akárki is meg kell hogy tanulja, hogy néha az életünk egy-egy
fordulatával Isten erre akar minket eszméltetni. Most valami mást akar
rám bízni, és akkor bizonyos dolgokat le kell tenni.
Mit csinál Sámuel az üres kezeivel? Két dolgot. Azt
mondja: nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való
könyörgéssel – ez az egyik. A másik: tanítani foglak titeket a jó és
igaz útra. Vagyis mit csinált? A kor akkori imatartása szerint tart-ja a
kezeit – tenyerekkel felfelé –, Istenem, ezek üresek, ide kérem azt,
amit most adni akarsz, hogy tudjak mit továbbadni másoknak. Sámuelnél ez
lelki beidegződés volt. Addig is sáfár volt. Nem önmagát adta, nem
önmagát prédikálta vagy produkálta, hanem közvetített Isten és a nép
között.
Egyszer egy idős, szent életű lelkipásztor mondta: idős
korban már nehezen változik az ember, idős korában is közvetíteni akar,
ha lesz mit, majd amit az Úr ad. Ő mindenesetre tartja a kezeit, és
közbenjár, imádkozik a népért. Ehhez még van ereje, és erre most sokkal
több ideje lesz, mint amikor járni kellett az országot és faluról-falura
evangélizálni, igazságot tenni, bíráskodni, dolgokat rendbe hozni,
sok-sok ember gondját számon tartani. Akkor is imádkozott, de akkor a
sok egyéb tevékenysége
mellett imádkozott, most meg ez lesz a főfoglalkozása.
A másik, amit csinál: mint egy útjelző tábla, mutatja:
arra vezet az igaz és helyes út. Ne erre menjetek, itt rosszul jártok.
Igaz, hogy erre többen mennek, de ők nem hallgatnak Istenre, ti ott
érkeztek meg a célba. Isten azt készítette nektek. Tartja az imádkozó
kezeit, és mint egy útjelző tábla mutatja a helyes utat. És nem amiatt
sajnálkozik, hogy már nem csinálhatja azt, amit régen, hanem felismeri
ezeket az Istentől kapott új feladatokat. Imádkozni teljes erővel és
idővel, és tanítani titeket a jó és igaz útra.
Ha valaki erre azt mondja: ez is valami? akkor az az
ember nem tudja, mit jelent a közbenjáró imádság foglalkozása, és az az
ember nem gyakorolja azt, hogy mint jelent másokat szeretettel az igaz
útra megpróbálni terelni, vagy ő maga sem ismeri az igaz utat. Aki ezt a
két foglalatosságot lebecsüli, annak igazi lelki értékek hiányoznak az
értékrendjéből.
Mert mit jelent ez a két dolog, amiről itt Sámuel beszél?
1. Amíg aktív volt, addig sem hiányzott az imádság az
életéből. De hogyha szemléletesen mondanánk, azt mondhatnánk, hogy addig
a fél keze volt szabad arra, a másikkal sok egyebet el kellett
intéznie. Most két kézzel imádkozhat. Most még inkább számon tarthatja
másoknak a gondjait, örömeit. Most az egész nép ügyét szakadatlanul
Isten előtt hordozhatja. És amikor valaki azt érzi, hogy már alig tudok
járni és egyre kevesebb helyre tudok eljutni, akkor gondoljon arra, hogy
az, aki a legközelebb van hozzánk, a mindenható Isten, bármely
pillanatban elérhető. A mozgásképtelen ember számára is. Az ágyban fekvő
beteg ember számára is. Amikor már jártányi ereje sincs valakinek, az
imádság munkáját még mindig végezheti. Amikor már nem tud másoknak
Istenről beszélni, még mindig beszélhet Istennek másokról, és ezen
sok-sok áldás van.
Ezen a nyáron engedte Isten látnunk, hogy amelyik
csendeshétért néhányan komolyan könyörögtek, azon a héten sokkal több
áldás volt, mint a többin. Szégyenkezve vallom be, hogy nem tudok
magyarázatot adni, miért nem könyörögtünk mindegyik hétért olyan
elszántan és komolyan, mint néhány olyan hétért, amiről azt gondoltuk az
emberi eszünkkel, milyen nehéznek ígérkezik. Ha nehéz, akkor
könyörögjünk komolyan. És ha nem nehéz? Van olyan, hogy nem nehéz? Vagy
ettől függ, akkor nem kell komolyan könyörögni? Ha egyáltalán nem tűnik
nehéznek, akkor egyáltalán nem kell könyörögni? Micsoda ostoba és
hitetlen szemlélet! Miért nem tudunk mindig komolyan könyörögni? Isten
ígéretei igazak és érvényesek ma is, és Ő megígérte, hogy aki kér, az
kap. Aki tartja a kezét, annak telerakja a kezét áldásokkal. Akkor miért
nem tartjuk? És miért nem több kéz emelkedik a magasba, és miért nem
állhatatosabban, és miért nem folyamatosan? Csak amikor nagy baj van,
vagy félünk?
Isten leleplezte most a nyár vége felé ezt a fajta
hitetlenséget bennem. Remélem, hogy másokban is. Meg kell újulnunk az
imádságban. Egész különös volt Isten válasza az állhatatos, magunkat
megalázó, alázatos könyörgésekre ezen a nyáron is.
Sámuel ezt tekinti főfoglalkozásnak. Sőt, azt mondja: nem
követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való
könyörgéssel. Ez azt jelenti, hogy ha egy hívő öregember nem imádkozik
főfoglalkozásszerűen másokért, az vétkezik. “Nem követem el azt a
vétket, hogy felhagyjak az érettetek való könyörgéssel...” – mondván:
fáradt vagyok, eleget imádkoztam, én most visszavonulok. Az imádságtól
is? Azt majd végzi más? Más is, minél többen! Minél több kéz, annál több
ajándékot tud elfogadni. Ez nem tréfa! Sámuel ezt halálosan komolyan
veszi. Különösen népének abban az elesett állapotában. Ugyanolyan
elesett állapotban volt akkor Izráel, mint ma a mi népünk. Még
fontosabb, hogy valaki állhatatosan, szüntelenül könyörögjön.
Ha egy idős ember ezt állandó programjának tekinti, az
kész gyógyszer a számára. Mert egy ilyen ember benne marad az élet
pezsgésében. Mindig újabb információkat kap. Meghallgatott imádságokról
fog értesülni. Tele lesz a szíve hálával, s mindig lesz oka, hogy
dicsőítse Istent és örvendezzen benne. És ez újabb utánpótlást és erőt
ad neki a buzgó könyörgéshez és imádkozáshoz. Sokakkal közvetlen vagy
közvetett kapcsolatot létesít ez a közbenjáró imádság, és csodák
sorozatát fogja látni ő maga is. Miközben másokért könyörög, a saját
hite is erősödik.
És nem kell ehhez megöregedni. Akár-milyen élethelyzetben
és életkorban vagyunk most, Isten ma este mindnyájunkat a komolyabb
imaéletre buzdít, és a közbenjáró imádságot hangsúlyozza a számunkra.
Mózesnek rohamosan fogyott az ereje akkor, amikor az ő közbenjáró
imádságának volt elsősorban köszönhető, hogy nagy túlerővel szemben,
amikor az amálekiek megtámadták váratlanul Izráelt, a maroknyi Izráel
győzelmet aratott. Ha valami, ez a jelenet kell hogy bátorítson minket a
közbenjáró könyörgésre. Józsué volt akkor már, aki vezette a harcot.
Józsué a sereggel lent a völgyben harcolt, a síkságon, és Mózes fent a
hegyről nézte. Ott is ezt olvassuk, hogy felemelt kezekkel imádkozott.
Nem sokáig bírja így tartani az ember a kezét – tessék kipróbálni. Egy
perc sem telik el, már egyik is, másik is elernyed. Akkor egyik oldalon
testvére Áron, másik oldalon a barátja Húr odaültek. Mózes alá is tettek
egy követ, egyik az egyik könyökét, másik a másikat, mert úgy tűnt,
ettől függ a győzelem. Mert amikor elfáradtak az öreg kezek, akkor az
amálekiek kerekedtek felül és Józsuéék kezdtek menekülni. Amikor újra
imádkozni kezdett, megfordult a csata, és az amálekiek szívében félelem
támadt, és Józsuéék kezdték kergetni őket. Itt nem babra megy a játék!
Ez nem luxus, hogy most imádkozik Mózes, vagy nem! Ez létkérdés a
népnek. Akkor gyerünk! Fogjunk össze és legyen folyamatos a közbenjáró
imádság.
Ezt nem hisszük el sokszor. Elvileg elfogadjuk a
legtöbben, de azt csináljuk, amit említettem, mi is imádkozó emberek
ezen a nyáron is. Isten ma este felragyogtatja előttünk a közbenjáró
imádsághoz fűződő ígéreteit, és azt, hogy akár fél kézzel, mert akiknek
még mindennap sok tennivalójuk van, nem tudják főfoglalkozásszerűen ezt
végezni, akár az idősebb testvérek, ha több idejük van, akkor több időt
rászánva, de vegyük komolyan ezt: a másokért, az egymásért való
imádkozást.
Tudniillik itt állna helyre az az egyensúly is, ami a
legtöbbünk életében felborult. Az imádkozás és a munka egyensúlya. Ez a
legtöbb ember életében elbillen a munka javára. Azt muszáj elvégezni,
imádkozni nem muszáj. Majd, ha ráérek, majd, ha éppen nem alszom el,
majd, ha nem leszek ilyen fáradt, majd a hét végén, majd, ha szabadságra
megyünk, majd, ha nyugdíjas leszek. Majd, – ha meghaltam? Ezt vagy
most, vagy soha! Sámuel is úgy volt vele, hogy a népnek ebben az elesett
állapotában most kell mindent beleadni, és nem követem el azt a vétket –
mondja –, hogy ne imádkozzam értetek ilyen állhatatosan és kitartóan.
2. A másik, amire használja öreg kezeit: mutatja az utat
azoknak, akik hajlandóak hallgatni a jó szóra, és akik szeretnének az
igaz és jó úton járni. Jézus az élet útjáról beszél, a keskeny útról,
amely az életre vezet. Mutatja az utat. Ez nem azt jelenti, hogy sorba
kioktatja az embereket. Nem azt jelenti, hogy számon kéri rajtuk: hogy
lehet azon az úton járni, miért nem a jó és igaz úton járnak? Mert nem
tudják melyik az. Sokan azt sem tudják, hogy van másik út azon kívül,
amelyiken az édesanyjuk elindította őket. Nemzedékek nőnek fel most már
itt körülöttünk is, már a második vagy harmadik nemzedék, amely nem hall
otthon Istenről hiteles információkat. Nem egyedül történt meg azzal,
aki ezt egyszer őszintén így mondta egy csendeshét közepén, hanem
sokakkal, hogy én az Isten nevét csak káromkodás formájában hallottam
eddig. Nem tudtam, hogy Ő szeret, és hogy Ő tényleg van. Hát honnan
tudta volna, ha senki nem mondja neki?
Sámuel, meg a Sámuelek, Isten emberei, gyermekei ma nem
számonkérően közelednek azokhoz, akik ezt nem tudják, hanem csendesen
mutatják az utat. Mint egy útjelző tábla. Az nem kiabál. Az öreg Sámuel
már nem tud közlekedni, de segíti a közlekedést. Az útjelző tábla sem
közlekedik, de segíti a közlekedést. Vagy így, vagy úgy, ahogy Pál
apostol írja a korinthusiaknak: legyetek az én követőim, miképpen én is a
Krisztusé. Mert erre mindenki vágyik, hogy vannak-e olyanok, akik
nemcsak beszélnek, hanem meg is vannak győződve arról, amit mondanak, és
aszerint is élnek. Ahogy mondani szokták: hiteles életű emberek.
Vannak-e ilyen keresztyének? Ezt a leghitetlenebb is figyeli ám a fél
szemével, a szeme sarkából. És ha ráakad egy ilyenre, akkor árgus
szemekkel figyeli és nagyítóval keresi a hibáit, a botlásait. Mindent
minősít, de a Krisztus jó illata, ha megérződik valakin – ez megint Pál
apostol kifejezése –, az meggyőző lesz.
Útjelző emberekben van ma nagy hiány. Olyanokban, akik
mindig ugyanabba az irányba mutatnak, akármerről fúj a szél. Szélkakasok
vannak, de masszív útjelző kevés van, aki ebben a rezsimben is, meg
amabban is ugyanarra mutatta az életre vezető utat; aki Jézus Krisztust
vallotta Urának és engedelmeskedett is neki mindenben, akkor is, ha
ezért megdicsérték, akkor is, hogyha elmarasztalták. Nem ettől függött,
hanem attól, hogy meg volt győződve arról, hogy ki Jézus. Ilyen
emberekké akar formálni minket Isten, függetlenül az életkorunktól és az
élethelyzetünktől. De egy-egy idős embernek Sámuel szerint minősítetten
is feladata ez.
Hogyan történik ez? Úgy, hogy beszélgetnek néhányan egy
családi vagy baráti körben, vagy szomszédok, vagy akármilyen társaság,
talán az az idős ember már nem is tud mindenhez hozzászólni, annyi új
dolog van, még a fiatalok sem győzik követni. Egyszer csak olyan
fordulatot vesz a beszélgetés, amiből nyilvánvaló, hogy itt elkanyarodik
rossz irányba. Az idős ember azonban mond egyetlen mondatot, de úgy,
ahogy Pál írja, hogy az igazságot szeretetben. Átmenetileg csend lesz,
és jó irányba folytatódik tovább a beszélgetés. Nem igaz, hogy ő itt a
legokosabb, ezt ő maga sem állítja, nem is hiszi, de nem is az kell. Az
kell, hogy tudja melyik a helyes és igaz út, hogy ő maga is azon járjon,
s mint a révkalauz, el tudja mondani másoknak: itt arra kell vigyázni,
azt ki kell kerülni, te is célba akarsz érni, nem? Nahát, én is úgy
értem oda, hogy ezekre vigyázni kell. Itt vezet az a keskeny út, amit,
ha megtalálsz, célba érsz. Aztán vagy hallgatnak rá, vagy nem... ez már
az ő dolguk. De, hogy elhangzott ez vagy nem, és igazat mondott-e és
szeretettel mondta-e, az meg az ő dolga. És ezt Isten számon kéri
rajtunk.
Ismerek valakit, aki abban a gyülekezetben, amelyikben
él, az egyik legodaadóbb gyülekezeti munkás, pedig még abba a
korosztályba tartozik, ahol nagyon sokat várnak az embertől, és
állandóan teljesíteni kell valamit. Hogy lett ilyenné? Jó férj, jó apa,
hiteles keresztyén ember, a szakmájában is sokra vitte. A szülei keveset
foglalkoztak vele, és az egyik szülője nem is volt hívő ember. Sokszor
kérték a nagypapát, hogy kísérje el az óvodába, meg első, másodikban még
az iskolába is, és összebarátkoztak a nagyapával. A nagyapa minden
alkalommal mondott neki valamit Jézusról. Óvodás korában már az
evangéliumi történeteket tudta, és ahogy azt egy 6 éves gyerek értheti,
értette is. Kisiskolás korában olyan világosan szólt hozzá néha egy-egy
gyermekistentiszteleten, hogy elcsodálkoztam azon a gyermeki
bölcsességen, amit Isten adhat valakinek. Egyszerűen tele volt a szíve
igével, és a gondolkozását is átformálta. A konfirmációja után odaadta
az egész éle-tét az Úr Jézusnak és azóta szépen növekszik a hitben.
Nagyapa meséi. De nem mese ez, gyermek! Az igaz volt,
amit nagyapa mondott. Az a Bibliából volt, és ahogy egy 5-6 éves nyelvén
el lehetett mondani, nagyapa mondta. Nagyapát a veje szóhoz sem engedte
jutni otthon. Otthon nem volt szava. Ott nem erőltette a
bizonyságtételt. A kis unokát rábízták. Nem az apja háta mögött akarta
becsempészni az evangéliumot, ő megmondta az apjának, hogy a kicsi előtt
a hitét nem fogja elhallgatni. Az apja azt mondta: nem baj, majd
elfelejti a gyerek. Nem felejtette el, hanem új élet támadt benne. A
nagyapa ért rá legjobban a családból akkor, neki volt erre ideje, és
kihasználta a lehetőséget.
És sorolhatnánk még a példákat. Isten számos lehetőséget
készít azoknak, akik készek mutatni az igaz és jó utat úgy, mint akik
azt már megjárták, vagy akik járnak azon, és nem kioktatóan, nem
fölényesen, nem gőggel, hanem alázatosan, szeretettel. Azzal a mentő
szeretettel, amiről a Biblia szól nekünk.
A Lukács evangéliuma elején olvasunk két ilyen öregről.
Az egyik Simeon volt, aki a 80-on felül volt már, és mikor a kezébe
vette a kis Jézust, csodálatos próféciát mondott róla. Erre várt, hogy
láthassa még az Isten Messiását, s aztán békességgel meghal. És ugyanott
olvasunk néhány mondattal később az öreg Annáról, akiről azt írja az
evangélista: mintegy 84 esztendős özvegy volt, aki nem távozott el a
templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált az Úrnak
éjjel-nappal.
Ki engedheti ezt meg magának, hogy éjjel-nappal
böjtöléssel és imádkozással szolgáljon? Egy 84 éves özvegy. Egy
sokgyerekes középkorú családanya vagy családapa nem. Az ő életében is
meglehet a helye az imádkozásnak és a böjtölésnek, de hogy éjjel-nappal,
ez ott nem megy. És nem is várja Isten. De aki már megengedhetné, hogy
több időt fordítson erre, hogy odaadóbban csinálja, és ne azt sajnálja,
hogy mit nem tud már a kezében tartani, hanem a kezeit tartaná
imádságként, hogy Isten őt nézze és másokat áldhasson meg, és az utat
mutatná szeretettel annak a néhány embernek, akivel még találkozni
szokott napközben, akkor Isten nagyon megáldaná ezt a szolgálatot.
Mondhatná valaki, hogy nem lehet örökké imádkozni. Igen
ám, de az imádkozásnak van a Bibliában egy tágasabb jelentése is,
nemcsak az, hogy most imaszöveget mondok, hanem imádkozásnak nevezi
olykor a Biblia azt a lelkületet is, amivel Isten gyermeke szakadatlanul
Isten előtt áll. Akkor is, ha valami fizikai munkát végez, akkor is,
amikor valakivel beszélget, vagy valakinek szolgál, segít. Aki bármikor
megszólítható Isten számára, és aki bár-mikor, bármilyen helyzetből
képes egyszerű bizalommal imádkozni, az szüntelen imádkozik. Nem arról
van szó, hogy örökké imaszöveget kell mormolni, hanem ezzel a
lelkülettel élni.
Azt is lehetne mondani: kérem, szépen, erre csak hívő
emberek képesek. Nagyon sok idős ember van, aki nem hívő, meg a nem
idősek között is sokan vannak, akik nem hívők. Akkor ők ezt a programot
hogyan tudják megvalósítani? Úgy gondolom, hogy erre a Szentírás alapján
csak azt mondhatjuk: térjenek meg addig, amíg erre lehetőségük van.
Mert csak ebben az életben térhetünk meg mindnyájan, – és akkor mindjárt
tudják a kezüket tartani, mert tudják, hogy ki az az Isten, akihez
imádkoznak, s mindjárt fogják tudni mutatni az igaz és jó utat, amelyen
elindultak. Néha fékezni kell azt a türelmetlenséget, ahogy egy-egy
hitre jutott idős ember egyszerre az egész családját szeretné
megtéríteni, mert ő most már tudja, hogy ez az igaz és helyes út, és –
én, fiam, már elrontottam az életemet, és ősz fejjel, vagy megkopaszodva
kellett megismernem az Úr Jézust, te még fiatal vagy, ne rontsd el!
Mert most már tudja, melyik az igaz és jó út.
Végül mondhatjuk azt az ellenkezést is: akkor ugyebár ez
elsősorban mégis csak az időseknek szól? Milyen jó, akkor a fiatalok fel
vannak mentve. Hadd olvassam el a Prédikátor könyvéből azt a mondatot,
amelyik bevezeti az idős korról szóló gyönyörű fejezetet. Azt mondja:
“Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te
ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek
látásiban; de megtudd, hogy az Isten tégedet ítéletre von!... És
emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a
veszedelemnek napjai el nem jönnek, és míg el nem jönnek az esztendők,
amelyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” – és itt jönnek azok a szép
képek, hogy amikor meghomályosodnak az ablakon kinézők, amikor a malom
zúgása halkabb lesz, amikor az őrlő leányok megkevesbednek – ilyen szép
képekkel mondja el az öregedést (12. rész)
Azt mondja: ott kezdődik a boldog öregségre való
felkészülés, hogy a te ifjúságodban megemlékezel Istenről. Mert aki
ifjúságában nem tanulja meg a komoly imádkozást, amikor már néha kihagy
az emlékezete és megfárad szellemileg is, nagyon nehéz lesz. Aki
ifjúságában nem szokik hozzá, hogy szeretettel mutatom az Istenhez
vezető utat azoknak, akik hajlandóak meghallgatni, annak sokkal
nehezebben jön bátor szó a szájára idős korában. Mihelyt minderre Isten
Lelke képesekké tesz minket, akkor kell ezt elkezdeni.
Ennek az igének a mondanivalója az, hogy ez a foglalkozás
viszont megmaradhat öregkorban is. Amikor már semmi másra nincs ereje
az embernek, ezt a két csodálatos szolgálatot még akkor is végezheti.
Ezért mondja a visszavonuló öreg Sámuel: nem követem el azt a vétket,
hogy abbahagyjam az érettetek való könyörgést, sőt mutatni fogom a jó és
igaz utat nektek.